A reményről

Ébredés, oly sokféle lehet, de én arról az igaziról beszélek, arró amitől talán sokan rettegnek. Amikor egy nap lehull minden fágyol,  minden hályog a szemünkről. Ott állunk ,tisztán meztelenül, ahogyan Isten megteremtett,  az igazsággal szemben, hogy nem vagyunk boldogok, valami/ valaki hiányzik. Megrémített a hálátlanságom, megvan mindenem...minden ami  a mai társadalomban oly "fontos", és még sincs semmim...Üres a szívem, valamikor magányossá, elhagyatottá vált. Félgőzzel dolgozik, mint egy jól kiszolgált gépezet. Tettem a dolgom mindennap, szinte ugyanúgy. S ha néha megcsapott a szomorúság szele, csak megráztam a vállam, mintha ezzel csitíthatnám végtelenségig a szívem lázongó moraját. Igen! Düdörgött, egyre hangosabban, követelve a figyelmet, a változást. A torkom elszorult ahogyan a tükör előtt állva néztem a nőt....a nőt  aki én vagyok. Mikor telt el 20 év?  Mikor veszítettem el az álmaim és a hitem a boldogságban? Hová lett a remény? Az arcom fakó, a szemem fénytelen és hideg...nincs benne szinte élet, a magány felfalt az évek alatt és én hagytam, hogy emésszen. Sőt tápláltam azt! Elszégyelltem magam, eszembe jutott miről álmodtam kislányként, újra úgy bukkantak sorra fel az elfeledett álaim és vágyaim, mint ahogyan a bűvész előhúzza a nyulakat a cilinderből...egyiket a másik után. És igen, ilyenkor az ember kicsit megtörik, nehéz feldolgozni az elszalasztott éveket, melyeket már soha sem kaphatunk vissza. Nehéz felfogni, hogy a gyávaságom és a közöny amit magam iránt tápláltam, mennyi mindent elvett tőlem. Olyan vagyok, mint Csipkerózsika akit 100 év után a herceg csókja ébresztett. Csakhogy nekem nem volt hercegem és nem egy csók ébresztett. Tovább vizsgáltam a nőt a tükörben, nem tudtam haragudni rá, minden hiba amit látok, minden heg és ránc  történet, az életből, az én életemből. Felsejlenek a hibák amiket elkövettem és persze  amiket ellenem követtek el. Tehetném mérlegre,de minek?! Amit bánni kell, azt bánom... De akárhogy is, én maradok és a lelkem,így kettesben kell ezt végig csinálnunk, hát mégsem gyűlölhetem magam.  Csendben állok tovább, immár "teljesen" meztelenül, s bár didergett a lelkem a sok felismeréstől, mégis valami aprócska, halovány fényt pillantottam meg a szememben...Az ott remény lenne? Hit egy jobb és boldogabb életben? Hit a szerelemben,mely nélkül élni nem érdemes? Igen, az ott remény! S ha ez így van, akkor nem adom fel. Kellenek az álmaim, a vágyaim. Kell,hogy rátaláljak a boldogságra, a szerelemre, a kiteljesedésre... És erre az útra viszem magammal a reményt is...Ennyi kezdetnek épp elég!